Általánosan elmondhatjuk, hogy mindenkit motivál valami, amiért elkezd sportolni. Az alapvető érdeklődésen kívül feltétlenül kell, hogy legyen célunk, amiért az erőfeszítéseket teszünk. A kezdeti nehézségek után mindenkit nagy megelégedettséggel tölt el, ha belenéz a tükörbe és figyeli, hogyan formálódnak izmai. Nagyon jó érezni az edzést követő megnyugvást, és az edzéssel járó fáradságot.
Fontos, hogy meglegyen bennünk ez a lelkesedés. Ha nem szeretünk mozogni, sportolni, akkor egyszerűen képtelenség megbirkózni hétről-hétre olyan edzésanyaggal, amit csak a lelkiismeretünk megnyugtatása végett varrtunk a saját nyakunkba, mondhatni teljesen feleslegesen. Akik önmaguk kényszerítésével mennek le a konditerembe, azok soha nem fognak olyan messzire eljutni, mint azok, akik alig várják, hogy elmehessenek „mocorogni, gyúrni” egy kicsit. Persze vannak olyanok, akiket ösztökélni kell, és olyanok is, akiket vissza kell fogni, hogy ne hajtsák túl magukat.
Nemcsak az élsportban, hanem mindennapi életünkben, és a hobbisportolásban is a szellem ereje csaknem olyan fontos, mint maga a test, és annak edzése. Ha sikeresek akarunk lenni, (és ez bármire érvényes), akkor meg kell tanulnunk gondolkozni. Meg kell értenünk, mi az, amit csinálunk. A mi esetünkben el kell sajátítanunk edzéstechnikákat.
Túl kell lépnünk egy idő után az alapelveken, és meg kell találnunk, hogy mi az, ami tényleg beválik a számunkra. Lényeges, hogy higgyünk magunkban, higgyünk céljaink elérésében. Aki már legelső alkalommal úgy ül fel a kerékpárra, hogy „Áhh, úgysem fogok lefogyni…”, akkor ezzel eleve negatív érzéseket programoz pszichoszomatikusan a testébe. Szervezete ennek megfelelően fog működni. Sokkal kevesebb eredményre számíthat, az edzés hangulata is egészen más lesz. Kedvetlenül sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül egy mozgásprogram végrehajtása, nem beszélve arról, hogy hamarabb elvész a motiváció ereje. Már megint abbahagytuk. Ez például a fogyókúrák örökös 22-es csapdája. A forgatókönyvben itt jön az a kép, amikor XY feltépi a hűtő ajtaját, és elkeseredésében még azt is megeszi, amit máskor soha nem tömött volna magába. Ugye ismerős? Jó esetben utána az egész kezdődik előröl, legrosszabb esetben soha többet nem veszi rá magát az ember, hogy valaha is megmozduljon. Jön a beletörődés: „Én ilyen alkat vagyok…”
Fejlesztenünk kell az ösztöneinket éppúgy, mint a testünket, és meg kell tanulnunk hallgatni az ösztöneinkre. Természetesen nagyon keményen kell küzdenünk, de mit sem használ az egész, ha nem okosan csináljuk.
Minden idővel alakul ki. Amivel a mai ember a legkevésbé rendelkezik, az a türelem. Lehetőleg mindent akarunk, most azonnal. A szervezetünket működtető folyamatok csodálatos harmóniájába, sajátos működésébe nem tudunk belepiszkálni azzal, hogy nincs időnk. Igenis meg kell adni a császárnak, ami a császáré.
